Három a magyar igazság, és egy a ráadás! Jórészt ebben reménykedtem, amikor a sorsolást végigböngészve elhatároztam, hogy az idei szezon őszi kínálatából az újonc Augsburg elleni mérkőzést fogom élőben megnézni.

Ezt megelőzően ugyanis háromszor szurkolhattam BuLi meccsen élőben a Dortmundnak, de győzelemnek még nem örülhettem, kétszer ráadásul ki is kapott a csapat (2008. március 7: BVB – Hertha 1:1, 2009. szeptember 26: BVB – s04 0:1, 2011. március 12: Hoffenheim – BVB 1:0).

Elhatároztam, hogy idén ősszel megszakítom ezt a rossz sorozatot.

Talán érthető, hogy megpróbáltam „biztosra menni” és egy olyan meccsre elutazni, ahol szinte garantált a sárga-fekete siker. Az Augsburg dortmundi vendégjátéka ebből a szempontból ideálisnak tűnt. A sorsolás napján konzultáltam Gergő cimborámmal, aki támogatta az ötletemet.
Gyorsan írtam Zlotyinak, hogy szeretnénk rendelni két jegyet, de aztán megtudtuk tőle, hogy akár két bérletet is kaphatunk, amik a SÜD-re szólnak! A Südtribüne álmaink netovábbja, természetesen ezt a lehetőséget választottuk. A meccsre a 8. fordulóban került sor, innentől kezdve nem volt más hátra, mint várni, várni és várni…

Közben persze nyomon követtük, mit produkálnak a srácok az első hét fordulóban. Címvédőhöz kissé méltatlanul, sajnos igencsak botladozva kezdték az idei szezont. Az Augsburg pedig – várakozásaimnak megfelelően – még szerényebb teljesítménnyel rukkolt elő, az első 7 fordulóban egyszer sem tudott nyerni. Bíztam benne, hogy nem pont a 8. fordulóban szakad meg a kiscsapat sorozata…

Csak az indulás előtt pár nappal tudtam meg, hogy egy igazán különleges mérkőzést fogok látni október elsején a Signal Iduna Parkban: ez lesz a BVB történetének ezerötszázadik (!) Bundesliga mérkőzése, ami parádés szám, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ezt megelőzően csak a Hamburg, a Werder Bremen, a Bayern és a Stuttgart jutott el eddig a jubileumig! A meccs ezen túlmenően is történelminek nevezhető, hiszen az Augsburg története során először szerepel a legmagasabb osztályban, így korábban még nem játszott a Dortmunddal élvonalbeli találkozón. Mindez azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy valóban emlékezetes legyen ez a nap: erről a BVB játékosainak kellett gondoskodni…

Szeptember 30-án, pénteken ebédszünetben találkoztam Zlotyival, megkaptam tőle a szükséges instrukciókat, és odaadta a FAN CLUB drapit is.
Munka után rohantam haza, összepakoltam, eközben a feleségem elkészítette a szendvicseket az útra – stílusosan sárga szalvétába csomagolva. Elbúcsúztam kis családomtól, felkaptam a cókmókomat, és átmentem Gergőhöz, aki időközben teletankolta a kocsit és megvette a szükséges autópályamatricákat.

Este 9 óra után néhány perccel végre elindultunk Dortmundba!

Felváltva vezettünk, és a tekintélyes mennyiségű kávénak, energiaitalnak és kólának köszönhetően egyáltalán nem álmosodtunk el.
Kímélő üzemmódban mentünk, nem száguldottunk, ennek köszönhetően egyetlen tank gázolajjal teljesítettük a közel 1.200 kilométert.
Fél 12 előtt pár perccel már Dortmundban voltunk. A szokott helyen tettük le az autót: kb. 5 perc sétára a stadiontól, ott, ahol ingyenes a parkolás.

Bár eredetileg úgy terveztük, hogy a meccs előtt megnézzük a Borusseumot is, ez idő hiányában végül elmaradt. A Fan Shopra szerencsére jutott idő, vettünk is ezt-azt: a kislányomnak például két pár BVB-zoknit vásároltam.
Negyed kettőkor a Fan Shop bejáratánál már várt minket Günther: nála voltak a bérletek, amikkel bemehettünk a meccsre. Könnyen megismertük egymást: mindkettőnk nyakában Fan Club sál volt.
Günther rendkívül közvetlen és barátságos volt, rögtön a „szárnyai alá vett” bennünket, bemutatott az összes haverjának, és pár perccel később már azon vettük észre magunkat, hogy egy sörkertben üldögélünk több száz BVB-drukkerrel egyetemben. Csatlakozott hozzánk Günther lánya, Jenny is, a hangulat egyre jobb lett. Némi mosolyt csalt az arcunkra a Suzuki Swift reklámplakát, ami a sörkertben díszelgett: le is fényképeztem.

Végre eljött a két óra, elindultunk a stadionba! Pár perc alatt benn voltunk, pedig kétszer is megmotoztak minket: mint mindig, ezúttal is rendkívül gördülékenyen ment a beléptetés.
Amikor felértünk a lelátóra, és körbenéztünk, meglepetten vettük észre, hogy a stadion gyepszőnyegén egy hajó van. Megtudtuk, hogy a szlovéniai világbajnokságon aranyérmet nyert német evezős nyolcas tagjait köszöntötték ily módon, akik BVB-sállal a nyakukban fogadták a 80.000 drukker tapsviharát. Nekünk ekkor már az járt a fejünkben, hogy hova rakjuk ki a Fan Club drapit.
Jenny segítségével az egyik biztonsági főnök engedélyezte számunkra, hogy bemenjünk a gyepszőnyeg mellé, és kitegyük a zászlót a kerítésre. Ha már ott voltunk, persze megkértük Jennyt, hogy készítsen rólunk pár fotót, ahogy a gyep mellett állunk. Hálásan rázogattuk a biztonsági főnök kezét, aki lelkesen mesélte, hogy tíz évvel ezelőtt már járt Magyarországon. Vele is készült egy közös fotó, aztán visszasétáltunk a helyünkre.

A csapat összeállítása tartogatott néhány meglepetést: kikerült a kezdőből Subotic, Kehl, Kagawa és Großkreutz, bekerült viszont a két kedvencem, Perisic és Gündogan, valamint Santana és Kuba. Lucas a padon ült, de bíztam benne, hogy lehetőséget fog kapni. A hazai szurkolók is ebben reménykedtek, mert gyakran skandálták, hogy BARRIOS, BARRIOS…

Kb. 20 perccel a kezdés előtt még nagyon foghíjasak voltak a lelátók. Aggódtam is, hogy nem lesz telt ház. Nem kellett volna: a kezdésre minden helyet elfoglaltak (le a kalappal a vendégszurkolók előtt, ők is megtöltötték a szektorukat) és 80.720 néző, telt ház előtt indult útjára a labda. Igazi futballünnep volt, ráadásul az égiek is kegyesek voltak hozzánk: október ide vagy oda, közel 30 fok volt, szélcsend, ragyogó napsütés.

A kezdés előtti események eszméletlenek: a szurkolók hozzák be az óriási zászlókat, felcsendül a You'll never walk alone, tényleg leírhatatlan. A kezdőcsapat bemutatása külön kategória, feláll az ember hátán a szőr, ahogy a több tízezer szurkoló teli torokból, kórusban kiáltja a játékosok nevét. Az egyetlen negatívum az volt, hogy a kezdés előtt nem sokkal valaki a felettem állók közül elejtette a sörét, és a pohár tartalmának jelentős része a nadrágomra fröccsent. Hamar túltettem magam a történteken, mert végre elkezdődött a találkozó.

Igyekeztünk felvenni a SÜD ritmusát, és énekeltük a dalokat, amennyire a nyelvtudásunk szintje engedte. Még szerencse, hogy a szurkolói nóták többsége nem túl bonyolult, sőt. Az első fél óra kiegyenlített játékot hozott, az Augsburg nem tűnt megilletődöttnek.
A 30. percben aztán némileg váratlanul megszereztük a vezetést! Lengyel összjáték volt (Kuba passzolt Lewahoz), kis mázli is kellett hozzá, de a lényeg, hogy bement! A gól után a SÜD-ön elszabadult a pokol: valami leírhatatlan őrjöngés vette kezdetét, másodszor is leöntöttek sörrel, a nyakamba ugrottak, majdnem leestem a helyemről, és persze én is üvöltve ölelgettem a körülöttem állókat. Végre átélhettem, milyen az, amikor a Westfallenstadionban megszerzi a vezetést a BVB! Ráadásul a Südtribüne-n állva…

Lewa nagyon belelendült, az 1. félidő vége előtt belőtte önmaga és csapata második gólját is. Megnyugtató előnyt harcoltunk ki a szünetre, nem volt kétséges, hogy itt ma hazai siker fog születni. Annyira hatalmas volt a tömeg a lelátón, hogy úgy döntöttünk, a szünetben a helyünkön maradunk, mert nem biztos, hogy vissza tudnánk keveredni Güntherékhez.
Újdonsült barátaink egyébként egész idő alatt nagyon barátságosak voltak velünk, kifejezetten élvezetes volt a társaságukban végigszurkolni a meccset.

A második félidő pocsékul indult: büntetőhöz jutottak a vendégek! Közel nyolcvanezren fütyültek, pfújoltak, mutogattak, amikor Sankoh a labda mögé állt. Ebben a pokoli hangulatban borítékolva volt, hogy megremeg a lába! Így is történt, legnagyobb örömünkre kihagyta a tizit (pontosabban Weidenfeller védte a lövését). Innentől kezdve pedig már csak egy csapat volt a pályán.

A BVB a SÜD felőli kapura támadt, és érezni lehetett, hogy újabb dortmundi gól fog születni.
Amikor a 62. percben Kubát Lucas váltotta, azt hittem, ő lövi majd a 3-at. Götze másként gondolta: az egész meccsen lelkesen és sok gyönyörű megmozdulást bemutatva futballozott, és a 75. percben egy átemelős góllal tette fel a koronát a teljesítményére (a gólpasszt Lewa adta).

Szinte még be sem fejeztük a 3. gól megünneplését, amikor ismét betalált a BVB, a lengyel srác meglőtte a 3. gólját is!
Mesterhármas!!!

Összefoglalva, remek meccs volt: kettőt lőttünk az első félidőben, kettőt a másodikban, egyet sem kaptunk, sőt, Weidenfeller büntetőt hárított. Bajnokcsapathoz méltó teljesítmény.
A Borussia tehát gólzáporos győzelemmel ünnepelte 1500. BuLi mérkőzését! Szép volt, srácok! Köszönöm Nektek, pontosan egy ilyen meccset szerettem volna látni. Nem autóztam annyit hiába! Gergővel roppant elégedetten fogadtuk Güntherék vállveregetését: nagy dolognak tartották, hogy bevállaltunk egy ekkora utat a meccsért, és örültek, hogy a csapat magabiztos játékkal gyűjtötte be a 3 pontot.

A lefújás után a játékosok kijöttek a SÜD elé megköszönni a bíztatást, a nézők pedig lassan elindultak kifelé az arénából. Visszaadtuk a bérleteket Günthernek, elköszöntünk tőle és a cimboráitól, és még egy ideig a helyünkön maradtunk: igyekeztünk minél többet magunkba szívni ebből a csodából, amit úgy hívnak: Südtribüne. Még pár fotó, aztán levettük a FAN CLUB drapit, és mi is kifelé vettük az irányt.
Elsétáltunk a kocsihoz, csillapítottuk éhségünket és szomjunkat, majd elindultunk a Jugendgästehaus Adolph Kolping felé. Mindig itt szállunk meg, ha Dortmundban vagyunk, nem volt ez másként ezúttal sem. Az úton mindenfelé sárgamezes emberek voltak, a 3 évestől a 80 évesig mindenki kedvenc csapata címerével ellátott ruhát viselt. Eszméletlen, hogy itt mindenki mennyire az élete szerves részének tartja a Borussiát! Az életük szerves része a klub.

Elfoglaltuk a szállást, majd egy rövid pihenőt követően mászkáltunk a belvárosban. Hömpölygő tömeg mindenfelé, hatalmas sörsátrak, és némi túlzással minden sarkon egy BVB Fan Shop. Tudnak élni… Tettünk egy kört, megettük az elmaradhatatlan dönert, leöblítettük egy jéghideg sörrel, aztán bedőltünk az ágyba és kipihentük a hosszú út és a meccs fáradalmait.

Másnap reggel 7-kor már az étteremben ültünk, és elfogyasztottuk a fejedelmi reggelit. Háromnegyed nyolckor indultunk haza, és végig remekül haladtunk, egyedül Bécs előtt állt be az autópálya egy rövid időre egy koccanás miatt. Este fél 11-re értem haza, hullafáradtan, azzal a tudattal, hogy másnap reggel 6-kor kelek és megyek dolgozni, de mégis: hatalmas élményekkel gazdagodtam!

Az utazáson készült képeket a Média rovatban vagy ide kattintva nézhetitek meg. (a szerk.)

Heja BVB!